Odaadó hívei azt állítják, hogy a basenji nem egyszerűen szokatlan, hanem egyenesen páratlan kutya. És akik ezt állítják a basenjiről, azok nemigen vádolhatók nagyotmondással.
A basenjinek ugyanis tényleg sok szokatlan vonása és tulajdonsága van. Ezek közül leggyakrabban azt emlegetik, hogy nem tud ugatni. De ha erre összpontosítunk, szem elől tévesztünk egy sor más érdekes dolgot. Például azt, hogy - bár ez a kutya nem tud ugatni - semmiképpen sem nevezhető némának. Sőt vannak, akik szerint túlságosan is lármás kutyák; odaadó híveik szerint hangjuk valahol a horkantás és a jódli között van félúton. Persze sokan egyáltalán nem szeretik azt, ahogyan ezek a kutyák magukra vonják a figyelmet. Kellemes tulajdonságuk, pontosabban adottságuk feltűnő tisztaságuk. Gondosan végignyalogatják a teljes testfelületüket, s miközben tisztálkodnak, szinte ugyanúgy festenek és ugyanúgy mozognak, mint a macskák. Játszani is macska módra invitálják az embert: mellső lábuk mancsát felhúzzák a fülük mögé, majd végighúzzák, előre az orrukon, s ezt egészen addig csinálják, amíg a kívánt eredményre nem jutnak vele.
A basenjik új jövevények Nyugaton, de Közép-Afrikában már évszázadok óta ismerik őket. A bennszülöttek többféle munkára használták ezeket a kutyákat: egyaránt beválnak pointerként, retrieverként, hajtóként és a sebesült vad nyomon követőjeként. De ez nem nagy újdonság. Basenjikre emlékeztető kutyákat már évezredekkel ezelőtt is használtak Egyiptomban. A Nyugat egészen addig nem tudott róluk semmit, amíg egy angol felfedező 1895-ben magával nem hozott két kutyát Afrikából.
A Cruft's Show, mely akkoriban még gyermekcipőben járt, nagyon szívesen fogadta az ilyen szenzációs újdonságokat. Két basenjit neveztek be a versenyre "kongói terrier" néven. Bár felfigyeltek rájuk, s nagy volt az érdeklődés, a történetnek ekkor még nem lett folytatása, mert mindkét kutya hamarosan elpusztult szopornyicában.
1923-ban hat újabb példány került Angliába, de ezek is elpusztultak szopornyicában. Egy újabb kísérlet 1937-ben végre sikerrel járt. Az akkor behozott kutyák szaporodni kezdtek, s később behozott példányok közreműködésével kialakult az a fajtatípus, amely azóta számos más országban is elterjedt.
Amerikában is ekkoriban ébredt fel az érdeklődés a kutya iránt. New Yorkban tűnt fel két basenji, de sajnos ezek is elpusztultak szopornyicában. 1941-ben két Afrikában született kölyök került Massachusetts-be, s ezek a kutyák életben maradtak. Újabb kutyák érkeztek, a 1942-ben megalakult az Amerikai Basenji Klub.
Korunkban, amikor az emberek a korábbiaknál kisebb lakásokban és házakban laknak, egy közepes nagyságú, tisztán tartást, testápolást alig igénylő kutyának óriásiak az előnyei. Ha még ráadásul jellegzetesen egyéni, már kutyákkal össze nem téveszthető külsővel is rendelkezik, igen valószínű, hogy népszerűsége egyre nő a jövőben. Viszonylag kis idő telt el azóta, hogy megismerték, de a basenji máris messzire jutott. Biztosra vehetjük, hogy az előttünk álló évek még messzebbre jut majd.
A fajta fő vonásai:
Könnyed testfelépítésű, viszonylag hosszú lábú kutya. A koponya lapos, közepesen széles, az orr felé elkeskenyedik. A homlokon rengeteg finom vonalú ránc látható, különösen akkor, amikor a kutya a fülét hegyezi. Kívánatos, hogy az orrtükör fekete legyen. Sötétbarna, mandulavágású szem. Kis, hegyes, felálló, csuklyás fülek, kissé előre állnak. A nyakon erős nyakszirti ív, a nyak maga hosszú. A vállak hátravetettek. A csontok finomak, a törzs rövid, vízszintes, feszes. A mancs kicsi és zárt. Farka magasan tűzött, szorosan hátrakunkorodik a gerinc fölé, vége oldalt a combhoz közel ér. Bundája rövid, fényes, finom szőrű. Színe tiszta élénkvörös, tiszta fekete vagy fekete-cserszínű, esetleg fehér lábszár, mellkas és farokvég. Megengedett s nem hiba a fehér láb, a fehér arccsík a szemek között és az orron, s a fehér gallér. Marmagassága (az Amerikai Kennel Klub szabványa szerint): szukáknál 40 centiméter, kanoknál 43 centiméter.
AJÁNLOM AZ OLDALT
